Három függőágy, három reflektor, három táncos. Kristálytiszta vízcsobogás, kristálytiszta zörejek, kristálytiszta fények. És csend. És mozgás. Három ember szabálytalan, szaggatott tánca. Három ember összekuszálódott és szétszakadó, egybeforró és megtisztuló kapcsolata. Egymáshoz és a világhoz való viszonya, egymásról és a világról alkotott képe. Szabad asszociációk végtelen sorozata. Falra festett jel, amelyet tovább lehet és tovább kell rajzolni. TÉR. Fejlődési folyamat.

Compagnie Frenák.

A kortárs francia táncszínház koreográfusa Pal Frenák, azaz Frenák Pál. Jeszenszky Endre magántanítványaként kezdte pályáját, a nyolcvanas évek elején gyakorlatilag az összes létező hazai együttesben megfordult: a Honvéd Művészegyüttestől a Rock Színházon át a Győri Balettig. A folyamatos szakmai csalódások azonban oda vezettek, hogy saját mozgásvilágát keresve a saját elképzeléseit valósítsa meg. Nyolc évvel ezelőtt Párizsba költözött, a társaival - Christine Merlivel, Pascal Ciordanóval és ifjabb Kurtág Györggyel - együtt a magas színvonalú francia kortárs táncszínház sajátos színfoltját képviseli.

Franciaországban a kezdeti időkben egzisztenciális okok miatt kénytelen voltam olyan munkákat elvállalni, amelyek művészi értelemben nem jelentettek olyan értéket és élményt számomra, mint amit most csinálok - meséli Frenák. - A változást German Silva társulatához való szerződtetésem jelentette, ahol több éven keresztül szólótáncosként dolgoztam. Egy idő után azonban a modern tánc műfaján belül az ő koncepciója egyre kevésbé felelt meg számomra, rövid időre Jeanine Charrathoz kerültem. Időközben technikai képzettségemet is tökéletesítettem. Az igazi változást azonban a kortárs táncszínházzal való találkozásom jelentette. Először nézőként, később alkotóként. Teljesen új világot nyitott meg számomra. Megmutatta, hogy az ember saját elképzeléseit hogyan valósíthatja meg saját mozgásvilágán keresztül. Megmutatta azt, ami után egész addig hiába kutattam.

• Az előadás közben sokszor volt olyan érzésem, hogy a gesztusaitok, a mozdulataitok hasonlatosak a süketnémák párbeszédére.

Ez egyáltalán nem véletlen, hiszen - lévén szüleim süketnémák - ez volt az első nyelv, amit megtanultam. Gyermekkoromban problémáim is voltak az írással, az olvasással és a beszéddel. Miután nyolcan voltunk testvérek, a nehéz anyagi helyzet miatt szüleim nyolcéves koromban kénytelenek voltak intézetbe adni, és ez a környezetváltás rengeteg gátlást okozott bennem. Ezekre lett a gyógyszer a tánc. Ma már tudom, hogy a mozgáson keresztül sikerült feloldanom a gátlásaimat. Tulajdonképpen a mai napig a süketnéma nyelvből táplálkozom. A benne rejlő energiákat kutatom. Ők ugyanis egészen másképpen kommunikálnak. Néha hosszú mondatokat két-három tekintettel el tudnak mondani. Hihetetlen energiát tudnak kibocsátani. Megpróbálom hát lebontani ezt a nyelvezetet, megkísérlek lüktetésből táplálkozni, azt átültetni, új nyelvet készíteni belőle. A süketnémák nagyon hirtelen tudnak ritmust váltani „beszéd” közben. Szeretném ezeket a ritmusokat átvinni az előadásba is.

• Bár te vagy a koreográfus, úgy éreztem, mindhárom szereplő azonos hangsúlyt kap. Mennyire tudatos ez a csapatszellem?

Nagyon az. Nekem már Győrben is problémáim voltak emiatt. Nem hiszek ugyanis a tömegfanatizálásban. Harminc táncos között nem jöhet létre olyan bensőséges kapcsolat, ami három ember között kialakulhat. Számomra nem koreográfus az, aki bejön a terembe a kész anyaggal és ledirigálja az egészet. A koncepciót a táncos játssza el, az ő testén és gondolkodásán keresztül valósul meg a mű. Ugyanúgy részt vesz az alkotásban, mint én. Nekem csak az a feladatom, hogy meghatározott kiindulási pontokat, szükség esetén támpontokat biztosítsak az interpretációhoz. Miközben meg kell adni a táncosnak az önmegvalósítás lehetőségét. Hogy ne monológok, hanem párbeszédek alakuljanak ki közöttünk. Ezért sincs központi szereplő a darabjainkban.

• Ehhez azonban társakra, sőt barátokra van szükség.

Azt hiszem, Pascalban és Christine-ben ezeket a társakat megtaláltam. Céljaink, szakmai elképzeléseink és nézetünk a világáról, valamint a megvalósult munka összeköt bennünket. Kurtág Gyuri pedig zenéjével alkotásunk lelkét határozta meg. Lehetővé tette, hogy együtt hallgassunk bele a csendbe. Nem szeretem, ha előre megkomponált zenére húzzák rá az előadást. Vagy együtt, egymásra hatva dolgozunk, vagy az egésznek nincs értelme.

• Az is tudatos, hogy a megszokottól eltérően nálatok nincsen igazi „sztorija” sem az előadásnak?

Nálunk a téma a három személyen alapul. A közönséget a darab elején bevezetjük valamibe, aztán magára hagyjuk. Túl szeretnénk lépni a hétköznapi problémákon, valami általánosról szólni. Mindent, amit átéltünk, energiaként közlekedik bennünk tovább, formálja érzéseinket, létünket, irányítja emberi kapcsolatainkat. Előadásunk a mozgáson keresztül vezet befelé az időben; szétbontott reális és konkrét szituációk leszúrt energiájával, lüktetésével, ritmusával új világot próbálunk megnyitni önmagunk és a nézők előtt. Meghagyjuk a lehetőséget, hogy a közönség is fejlődési folyamaton menjen keresztül az előadás ideje alatt. Nem kell, hogy „szétverje” a színháztermet, de azért plusszal távozzon. Elég, ha hat rájuk a dolog. Lesznek, akik két-három hét múlva fognak reagálni, lesznek, akik évek múlva. A lényeg, hogy minél több emberhez jusson el az általunk kibocsátott energia.