Nem mindennapi vállalkozásba kezdett Krichenbaum József plébános. Pár éve elhatározta, a harminc négyzetméteres kápolnában tengődő Szent Gellért egyházközösség számára megfelelő templomot építtet. A pártállam anyagilag nem támogatta kezdeményezését, így máshonnan kellett előteremtenie a szükséges milliókat. Az ötletet az adta, hogy az egyház 1963 óta nem tiltja a hamvasztást, 1983-ban pedig megjelent egy kormányrendelet, amely engedélyezte külföldön lévő urnák hazaszállítását és olyan helyen történő elhelyezését, ahol megteremthetők a kegyeleti feltételek. Miután a Szent Gellért egyházközösségben minden feltétel adott volt, elhatározta, hogy a leendő templom alatti kriptában el nem évülő urnafülkéket kínál eladásra.

A templomot hajdanában királyok, nagyurak és kegyurak építtették - magyarázza az őszülő plébános -, és ennek fejében az altemplom családjuk számára örökös nyugvóhelyet jelentett. Az 1983-as kormányrendelet kibocsátása után rájöttem, ebben a tekintélyes méretű kriptában sok ezer ember földi maradványait el lehet helyezni, a befolyt összeg pedig komoly jövedelmet jelent az egyházközösség számára.

• Az urnák ára 40 és 100 ezer forint között mozog. Milyen szempontok alapján állapították meg az összegeket?

Felmértük, mennyi sírhelyünk van, mennyi pénz szükséges az építkezéshez és felbecsültük, hogy átlagosan egy család mennyit költ síremlékre. Háromnégy évvel ezelőtt egy műkő síremlék 75-80 ezer forintba került. Az árainkkal nem lőttünk túl a célon, hiszen folyamatosan az érdeklődés. Az altemplomban a magasabb helyen lévő urnákat olcsóbban hirdettük meg, így a kispénzűek is meg tudják venni.

• Kik vásárolhatnak itt sírhelyet?

Semmilyen megkötés nincs. Ha valaki jelentős adománnyal - ahogy mi hívjuk - hozzájárul a templom építéséhez vagy az egyházközösség fenntartásához, akkor nem kérdezzük meg, hogy milyen vallású, hiszen jó célra adott és végső soron egy az Isten.

• A plébánia területén létrehozott egy ismerkedési központot is. Milyen céllal?

Én mindenkit szívesen látok, hiszen minden kezdeményezés, legyen szerzetesi vagy társadalmi, pénzszűkével küszködik. Ezek az összejövetelek ugyanakkor jó lehetőséget nyújtanak a közösségteremtésre. Szeretnék iskolát létrehozni, amihez elengedhetetlen a sportpálya, a templom mögött pedig jó lenne egy kis parkot kialakítani.

• Nagyon optimista és energikus ember benyomását kelti, pedig az elmúlt 45 esztendő az ön számára sem lehetett szanatórium.

Tekintettel arra, hogy nem tartottam járható útnak a kommunista rendszerrel való túlzott barátkozást, és nem óhajtottam részt venni a békepap-mozgalomba, 1959-ben az akkori kormányzat nem engedélyezte pappá szentelésemet. Felcsaptam kovácsi legénynek, de miután azt sem hagyták, elmentem bolondápolónak Lipótmezőre. Ott aztán megtapasztalhattam, hogy mi az élet. Az akkori emlékeket a mai napig hasznosítom. Aztán 1964-ben tárgyalások kezdődtek a Kádár-rendszer és a Vatikán között, és mégiscsak megkaptam az első hivatalos papi beosztásomat. Nyilvántartott közellenség voltam, és 1989-ig lehallgatták a telefonomat. Elég volt körülnézni a templomban, és tudtam, hogy az a ballonos férfi ott hátul azért van itt, hogy a prédikációról beszámoljon. Ha üzenni akartam az illetékeseknek, belefogalmaztam a szentbeszédbe. Aztán 1984-ben meghirdettem, hogy a Szent Gellért templom a második világháború összes magyarországi áldozatának emléktemploma. Nem félek összekapcsolni a történetileg értékes momentumokat a rentábilis megoldásokkal. Álszentségnek tartom, hogy ebből nem lehet pénzt csinálni. Abból kell, amiből lehet, és ami önmagában erkölcsös. Aki erre pénzt ad, az tudja, hogy a tábla ott lesz, amíg a templom áll, és emlékeztetni fogja a túlélőket. Több száz tábla gyűlt össze, csak egy jó művész kéne, aki méltó kompozíciót készít belőlük.

• A hatóságok mindezt hogyan fogadták?

Gondoltam, ha ez az összes áldozat temploma, legyen táblájuk a szovjet katonáknak is. Küldtem egy levelet a Magyar-Szovjet Baráti Társaságnak. Döbbent csend. Mondtam, szívesen kiteszek cirillbetűs táblákat is. Kérdezi az igazgató, mit csináljon. Mondtam, kérdezze meg a főnökét, aztán csak eldöntik valahol, ha más nem, személyesen Kádár János. Behívattak: „Hogy meri maga azt mondani, hogy az összes áldozaté. Magyarországnak voltak egyáltalán a felszabadítás során áldozatai?” Én meg néztem azt a drága, velem egykorú állami hivatalnoknak mondott BM-összekötőt, és hallgattam. Persze nehezteltek az ügy miatt, és Budapesten én lettem az egyetlen plébános, akinek nem volt hitoktatási engedélye. Aztán 1985-ben elvették az útlevelemet is, mintha ráértem volna utazni. Amióta ezt a templomot építtettem, levegőt nem kapok. Bevérzett a gyomrom, ötször műtöttek, a haskötő tart össze, belül minden műanyag. Többször eltemettek, de hát nem kellettem odafenn. Azt mondták: még sok a dolgom itt.