„Skálája szinte végeláthatatlannak tetszik. Nagy drámai koncentrálás a beállításokban, s érzékletes, nyugalmas, sokoldalú, leíró a gépmozgásokban, a világítás váratlan hangsúlyaiban mutatja, a filmforma finom, hajlékony alkalmazkodását a tartalom követelményeihez” - írja Bíró Yvette, az 1958-ban megjelent A 10 éves Talpalatnyi föld című jubileumi számban Makay Árpád operatőri teljesítményéről. Az ősz hajú mester tavaly májusban, negyven évi önkéntes száműzetés után, hazatért.

Forgatás közben - egy régi nyáron

• 1939-ben forgatta első önálló filmjét, a Balogh Béla rendezte Karosszéket. Ettől kezdve szinte megállás nélkül (másféléves háborús kieséssel) 52 játékfilmet és öt-hat dokumentációs filmet készített. Utolsó hazai munkája Bán Frigyes: Talpalatnyi földjének fotografálása. A díszbemutató után két héttel elhagyta Magyarországot. Mi késztette arra, hogy sikereinek csúcsán előbb Svájcba, majd Amerikába emigráljon?

Amikor 1948-ban megbízást kaptam az első állami film, a Talpalatnyi föld forgatására, nagy lelkesedéssel fogtam a munkához. Jó hangulatban készült, semmi kifogást nem találtam a munkakörülményekben. Ellenben a zavaros korszellem elgondolkoztatott. Nagyrészt tárgyi és személyi jellegű kifogások, kételyek halmozódtak fel bennem; a szakma és a munkaerkölcs tisztaságának veszélyeztetettsége, az egyéni mozgásszabadság Korlátozása, a súlyos ideológiai nyomás, a gazdasági élet bizonytalansága. Ezek leküzdése meghaladta volna szellemi és fizikai képességeimet. Ezek a körülmények kényszerítettek az ország elhagyására.

• És miért Amerikába ment, hiszen ha jól tudom, a nyelvet sem beszélte?

Egyszerűen azért, mert akkoriban Amerika volt a leggazdagabb, a legnagyobb volumenű filmgyártással rendelkező ország, amelynek technikai fejlettsége jóval meghaladta bármely európai országét.

• Azonban az általános tendenciával ellentétben nem a „filmesek Mekkájában", Hollywoodban, hanem New Yorkban kötött ki.

Hollywood „varázsa” egyáltalán nem csábított. Nem tudtam elfogadni azt a hamisan csillogó tálalási módot, amely generálszószként lepett el minden filmet, nehogy valami köze legyen a valóság látszatához. A hangulat nélküli hangulat megteremtése a művészi érzék nélküli operatőrök találmánya. Így szükségtelenné vált a képzelő-tehetség. Az ilyenformán gyorsabbá vált munkával a producerek tetemes költséget takarítottak meg. Évek elteltével pedig odáig jutottak a vizuális művészet dilettánsai, hogy a szakemberek és a kritikusok egy része is elfogadtatta a hangulat nélküli, „minden részlet tisztán látható” képi jelleg olcsó elméletét a közönség széles rétegeivel. New York azonban ennél lényegesen tisztább levegőjűnek bizonyult.

• Kapcsolatok hiányában elég nehéz lehetett a beilleszkedés.

Nyolc évbe telt, mire anyagilag rendeződtem és megfelelő kapcsolatokkal rendelkeztem. Aztán 1968-ban - érdekes véletlen folytán szintén állami hivataltól, a Bányaügyi Minisztériumtól - megbízást kaptam egy önálló film, a Silver (Ezüst) elkészítésére, amely e nemesfém útját, átalakulását kíséri a bányától a kiállítási csarnokig. További karrieremet némiképpen megalapozta, hogy a film Chicagóban Golden Globus díjat nyert, bár hozzá kell tenni, hogy Amerikában annyian kapnak valamilyen díjat, hogy erre legfeljebb szakmai körökben figyeltek fel, a közönség nemigen érdeklődött. Ettől kezdve egymás után kaptam a megbízásokat: többek között Kanadában forgattam Jan Kádárral, fotografáltam Kolumbiában, Venezuelában és Kenyában is. Ugyanakkor játék-, animációs-, nevelésügyi- és 1-2 perces reklámfilmeket készítettem. Mindezek mellett természetesen kellemes, kényelmes életet élhettem. Kinn, Amerikában nem kellett annyit dolgoznom, mint idehaza. Magyarországon az első sikeres filmem után elhalmoztak a különböző ajánlatok. Az év 12 hónapjában 12 filmet forgattam. Ilyen tempó mellett nemigen maradt idő pihenésre. Odakinn azonban kevesebb filmmel is többet kerestem, mint idehaza évi tizenkettővel.

• Úgy tudom, hogy nemcsak forgatott, hanem tanított is.

Igen, a New York-i School of Visual Artban öt éven keresztül tartottam előadásokat: öt évig tanítottam diákjaimat a filmművészet szabálytalan szabályaira, a mozgó kép formanyelvére és a technika nyújtotta lehetőségek kihasználására. Az elsuhant évek minden javukkal-bajukkal megtanítottak olyan képi hatások észrevételére, amelyeket a mozgókép sajátos, vizuális nyelve sugallt. A mozgókép nyelve titkokat rejtegető potenciális erejével állandó varázsában tartott. Azok, akik szabályokat vártak, csalódtak, de azok, akik értették a mozgókép nyelvét, hálásak voltak, mert belátták, hogy ez az egyetlen kiindulópont, ahonnan a filmművészet magasabb szintjét elérhették. Sajnos, gyarapodó elfoglaltságaim miatt kénytelen voltam abbahagyni a tanítást.

• Gondolom, a kapcsolat nem szakadt meg az anyaországgal és azért figyelemmel kísérte a magyar filmművészet további alakulását. Hogyan látta a magyar filmeket onnan, Amerikából?

Sajnos nem tudom, milyen körülmények között, milyen cél érdekében forgattak, írtak, alkottak filmeket idehaza az elmúlt negyven évben, de éreztem, hogy valami nincs rendben. A rendezők vagy nem kapják meg a megfelelő művészi érzékkel megáldott embereket, vagy pedig pénzügyi okok miatt nem tudják keresztülvinni azt - és ez a mi szakmánkban életbevágó -, hogy a filmet nem irodalmi, hanem saját nyelvén kell beszéltetni. Valahogy az volt az érzésem - hangsúlyozom, az egészet csak kívülről, Amerikából láttam -, hogy a magyar filmek túlnyomó többségéből hiányzik a művészet szeretete. Vagy nem szeretik, vagy nem tudják kifejezni szeretetüket. Nem a nagyközönség igényeit kellene sablonokkal és olcsó fogásokkal kielégíteni; nem szaladni kellene velük, hanem felemelni őket.

• Ennek érdekében telepedett most haza?

Igen. Hazajövetelemnek nemcsak oka, hanem célja is van. Oka: a hivatásom, amelynek elismerését itthon értem meg, hálám kifejezésére kötelez. Célja: továbbadni mindazt a tapasztalatot, ami bennem a hosszú évek alatt kikristályosodott, és ezzel a csekélységgel a magyar filmművészetet legalább egy hajszálnyival gazdagítani.