Sosem látott nemzetközi összefogások és reménytelenül véres lokális konfliktusok, széthulló birodalmak és egyesülő Európa, látványosan előretörő rock és globalizálódó pop – politikai szempontból nagyjából ez jellemezte a kilencvenes éveket. Zenei aspektusban azonban egy újabb rendkívül sokszínű évtizednek lehettünk szem- és fültanúi: olyan előadók és zenekarok határozták meg, mint a Nirvana és a Pearl Jam, a Primal Scream és a Pavement, a Blur és az Oasis, a Suede és a Radiohead, PJ Harvey és Björk, a Rage Against The Machine és a Tool, a Nine Inch Nails és a Pantera, a Massive Attack és a Portishead, a Prodigy és a Chemical Brothers, a Spice Girls és az NSYNC, a De La Soul és Wu-Tang Clan, az A Tribe Called Quest és a Beastie Boys, Garth Brooks és Shania Twain, vagy az Asian Dub Foundation és a Buena Vista Social Club.

Többek között ekkor hódított a gitárrocknak újra értelmet adó grunge: a Nirvana 1991-es Nevermind albuma hatására nemcsak a többi Seattle-i zenekar sodródott bele a mainstreambe, hanem e korong váratlan sikere a teljes alternatív rockzenei szcénának hatalmas ismertségi és elismertségi lökést adott. És ezzel a zeneileg és vizuálisan korábban túlburjánzó, elsősorban a látványra és hatásvadászatra építő kereskedelmi produkciókkal szemben a rockban visszajött az egyszerűség, az emberközeliség, a természetesség.

Többek között ekkor élte virágkorát a kurrens gitárpop-gyűjtőfogalomként és életérzésként is definiálható britpop: az utolsó olyan popzenei mozgalom, amelyben a britek konszenzust kötöttek és szinte egységesen behódoltak neki (Cool Britannia).

Többek között ekkor lett közismert az elektronikus tánczene: az Egyesült Államokból indult house és techno Nagy-Britanniában vált éretté, undergroundi népszerűsége mellett a nagyközönség számára is fogyaszthatóvá. A pörgő rave-ek ellenpontjaként például megszületett a lecsillapító ambient house/chill out; a brit jamaicaiak által felfuttatott jungle és drum and bass vagy a multikulturális bristoli trip hop.

Többek között ebben az évtizedben jelentek meg frontszerűen a kellőképp karcos és karakteres női szerző-előadók, akik már zömmel nem férfiak által írt anyagból dolgoztak, hanem saját dalaikat adták elő, a maguk – női központú – érzéseit, gondjait és gondolatait osztották meg a közönségükkel.

Többek között ekkor következett be a hip hop aranykora: a korábban indult műfajkeresztezések kiteljesedtek, a hip hop társadalmi, politikai szerepe tovább erősödött, népszerűsége pedig nagy erővel és végképp áttörte a mainstream falát, miközben zeneileg a korábbiaknál is izgalmasabb lett. Emellett ott volt a zsáneren belüli feszültség, ami a tudatos, nevelő célzatú hip hop és a partizós gangsta rap között húzódott.

Miközben ez az az évtized, amikor az egekbe szöktek a CD-eladások, csúcsra jártak a videoklipek (költségben és hatásosságban egyaránt), felfutott a fesztiválipar, a személyi számítógépek, a mobiltelefonok és a digitális zenekészítő eszközök elterjedésével pedig a technológiai fejlődés is határtalannak tűnt. Aztán megjelent az internet és az mp3, melyek hatására az ezredforduló az egész iparág fokozatosan összébb húzódott.

2017. október 4.

Dömötör Endre, Jávorszky Béla Szilárd