Egy horvát szigeten, a háború kellős közepén, éjszaka, a csillagos égboltot bámulva találkoztam először a Szigettel.

A hozzá vezető médium: egyszerű drót, műanyagba burkolt rézhuzal, többé-kevésbé karikába hajtva. A szakadt Ladán ezt csúfoltuk világvevő antennának.

Az istennek sem akart beállni, folyton félrecsúszott, aztán úgy este tíz körkor beindult a mozgás, a surrogás, érkeztek az első hangfoszlányok, majd váratlanul Sziámi szólalt meg az éjben. És miközben a háború miatt kihalt Cres szigetén a feleségemmel a tejút általunk korábban sosem látott teljességében gyönyörködtünk, egy nagydarab szőke hang, abban a rozzant, sistergő rádióban nagy álmokról, gigantikus házibuliról meg csillagközi utazásokról mesélt.

Delejező vízió, szimpatikus elszántság, merész ötlet. Akkor, 1993-ban még persze nem tudtam, hogy a Sziget 2012-re olyan lesz, amilyen; hogy e baráti alapú kivonulás professzionális programgyárrá, e civil kezdeményezés nemzeti intézménnyé válik. Idén pedig többszázezer fiatal Európa legjobb fesztiváljának szavazza meg.

Persze nem feltétlen tudatosan történt ez így. Inkább az emberi, a társadalmi, a politikai környezet, illetve ezek nagymértékű hullámzása és átalakulása formálta ilyenné. És avatta mindenekelőtt az egész térség legjelentősebb, legsokszínűbb, egyben legellentmondásosabb kulturális eseményévé. Ahol tényleg megtalálja mindenki azt, amire vágyik. Legyen szó szakadt punkról, köldöknéző bölcsészről vagy szórakozni vágyó bankvezérről.

Ez a könyv a huszadik Szigetre ráfordulva az elmúlt tizenkilenc évet igyekszik minél több irányból megragadni, annak legfontosabb eseményeivel, jelenségeivel, vetületeivel. Hogy miként indult el ez a kezdetben bájos történet, miként váltott véresen komollyá, különösen az elmúlt tizenpár évben. Hogy hol a helye az időközben öt napra rövidült, de a nulladik és mínusz egyedik nappal mégis újra „egy hét együttlétnek” a külföldi és hazai fesztiváltörténelemben, és hol napjaink Európájában. Hogy lehet-e még időben és térben bővülni, az Adriától Szentpétervárig terjeszkedni. Hogy milyen technikai, infrastrukturális és egészségügyi hátteret igényel; mit lát a biztonsági főnök, az ifjúságkutató, a nagyker vezetője, a kommunikációs és a szolgáltatásfejlesztő részleg szeme. Hogy milyen sztárok, sztorik, szteroidok kötődnek hozzá; meddig jöttek a személyes kedvencek és mikortól indult be a szavazógép. Hogy miként hullámzott a Sziget és a politika kapcsolata; miként épült ki a Sziget portfolió, milyen rendezvények és médiumok voltak, vannak és lehetnek körülötte.

Mindenkinek megvan a maga Sziget-képe. Az enyémet ebbe a kötetbe préseltem bele.

Levezetés

Ennyi szöveg után, amúgy levezetésképp, nehéz bármi összegzőt írni, esetleg vizionálni perspektívákat, lehetséges kifutásokat.

Teljes képet persze senki sem lát. Se az, aki szórakoztat, se az, aki dolgozik, se az, aki könyvet ír róla.

De azt látni, hogy a Sziget látogatóinak száma a tizenkilenc év alatt a kilencszeresére nőtt. A költségvetése a százhúszszorosára. A programok száma és minősége meg nagyjából a kettő között.

Az is egyértelmű, hogy az egykor kívülállónak számító vagy gondolt Sziget több mint egy évtizede vastagon a mainstream része. Nemcsak jelenség, de társadalmi lakmuszpapír és marketingesemény is. Miközben máig ott feszül benne a különös ellentmondás: alapjaiban a szórakoztatóipar része, ugyanakkor az áltagnál látványosabban többet akar. Hogy miközben ez is egy vállalkozás, ahol maximális fordulatszámon zajlik a tömegkielégítés, aközben igazán nívós, nonprofit kulturális programok (színház, báb, szabadegyetem, civil fórum, világzene) biztos terepe.

Bármilyen furcsán hangozhat: jelenleg a magyar állam után a Sziget költi a legtöbbet minőségi kultúrára. Évente 300-400 millió forintot. Többet mint az ebből a szempontból rendszeresen etalonként emlegetett Budapesti Tavaszi Fesztivál, a Miskolci Operafesztivál vagy mondjuk a Művészetek Völgye. Más kérdés, hogy Turizmus Rt által is Magyarország legnagyobb kulturális vonzerejének deklarált rendezvény költségvetésében ez mindössze 10 százalékra rúg. A Sziget ebben az értelemben sem került még a helyére.

Ahogy számunkra, a fesztiválra a kezdetektől járók fejében sem. Akiknek persze régóta nyomasztó ez a helyszűke. Miként az átláthatatlan programdömping. Persze pozitív, ha valami ennyire ezerszínű, ezerarcú, ezerszintű, de hiába látunk-hallunk-szagolunk-élvezünk valamit, sokszor fog el az érzés, hogy közben lemaradunk másról. Ezért is döntünk egyre gyakrabban úgy: jobb, ha ki sem megyünk.

A kilencvenes években ott, a vashídon túl, tényleg kizökkent az idő, tettünk a világra, hevertünk a fűben, jól éreztük magunkat és a másikat. Ma odabenn is minden pörög, aki belassul, azt kérlelhetetlenül elsodorja a tömeg. Sarkosan fogalmazva, a vashídon túl ma programban, kultúrában, fogyasztásban ugyanaz a daráló dominál, mint a vashídon innen. Legfeljebb közel sem olyan élesben, annyira véresen komolyan.

Miközben persze tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy a Sziget jelentősége 2012-ben messze túlmutat önmagán. Komolyan vehető és veendő hatalom. Nemcsak gazdasági vagy marketingszempontból, de társadalmi súlyát tekintve is. Mondhatni, élő hungarikum. Az országimázs része. Lehet persze keseregni, hogy mivé tették a folytonosan mozgásban lévő -társadalmi-gazdasági-emberi viszonylatok. De az biztos: ha Gerendai Károlyék időről időre nem lépték volna meg azokat a drasztikus lépéseket, a Sziget régóta múlt idő lenne. Mégiscsak jobb, hogy van. Mégha olyan is, amilyen. De legalább a mienk.